Aztán elrohant 20 év, és megismerkedtem az exbarátnőmmel. Igen, azóta ő az én feleségem. Azt nem állítanám, hogy rászoktatott a kávéra, de … hát igen, ő kávézott. Gondoltam, annyit nem árthat a dolog, hogy emiatt hagyjuk a csajt futni, így csapódtam. Kotyogtunk lelkesen a panelban mindenféle szofisztikált metódusok nélkül, borogattuk a löttybe a temérdek cukrot és tejszínt/”tejport”. Nem röhögni! Tudom, szerény kezdetek. Voltaképp akár progresszívnek is titulálhatnám magunkat, hiszen nem aluöntvény, hanem rozsdamentes “készülékkel” hódultunk az új szenvedélynek.

Egy idő után elkezdtünk válogatni a kávék között. Egy aromásított, őrölt arabikánál kötöttünk ki (egy azóta eltűnt/eladott magyar gyártótól), vadító kék csomagolásban. Bűn drága volt, de évekig azt és csak azt kotyogtuk. Szenzációs volt az illata.

Aztán egyszer betévedtem az egyik francia (azóta eltűnt/eladott) szupermarket kávés sorába, és elkezdtem nézegetni az őrölt téglákat. Valamelyik digó gyártóét leemeltem a polcról és onnantól teszteltük őket. Hasonlítgattuk egyiket a másikkal. Semmi lojalitás, a választék akkora volt, hogy  nem kellett (volna) kétszer ugyanazt a márkát fogyasztanunk fél éven belül. De már volt néhány kedvencünk. Persze kotyogóval nyomtuk még mindig.

Aztán elkezdtem kávézgatni a munkahelyen is. Szarvasi elektromos, karos, robbanós kávéfőzővel. Amennyire sokan használták,  annyira kevesen törődtek vele. Pontosan. Így persze nem csoda, ha ezt ő jól időzített pokolgépszerű robbanásokkal “hálálta” meg. Minden egyes kávéfőzés felért öt bunjee jumping ugrással. Rengeteg tejszín, egyre kevesebb cukor. Minden 20. főzésnél detonáció és fél órás kávé- és üvegszilánksepregetés. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok képes megemészteni azt a temérdek zsírt, amit a tejszínnel beviszek a szervezetembe. Jött a tejkorszak.

Hallottam vagy olvastam a Kopi Luwak-ról? Mindegy. Rámjött a kávésznobéria, és úgy gondoltam 2 hasonlóan sznob/kíváncsi (alternatív) cimborával , hogy ki KELL próbáljuk. Hármasban dobtuk össze  100g (!!!) árát. Ebay. Egyenest Indonéziából. Díszdoboz, díszzacskó, díszcsésze, certifikát és ja, egy kevés kávé is volt benne. Amikor a földgolyó túloldalán feladták a küldeményt, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy nyugdíjba küldöm a kiszolgált kotyogóst. Elkezdtem otthoni presszógépet keresni. 3-4 nap alatt találtam a vaterán egy alig használtat. Óriási szerencsém volt. Ha hónapokat olvasgattam volna utána, akkor is ezt a készüléket kellett volna megvegyem. Vártam a magot, közben olvasgattam. Valami “szélhámos” azt találta leírni egy kávéaddikt fórumon, hogy a presszógép szép dísze lehet egy háztartásnak (de nem több), ha nincs hozzá tisztességes őrlője az emberfiának, amire – persze tisztessége válogatja – de közel a presszógépbe invesztált összeget lehet elpaskolni. Hurrá! Irány (az azóta már természetesen megszűnt/csődbement) elektro nagyáruház. Ott, mivel a kutya sem kereste, egy néhány éves bemutató modellt vettem meg féláron. Ő volt az egyetlen egy darab. Mindezt egy nappal a Kopi Luwak szállítmány megérkezése előtt. Összelőni a szettet természetesen semmi esélyem nem volt, arról nem is beszélve, hogy ennek szükségessége meg sem fordult a fejemben :-).

Másnap vallásos áhitattal, hümmögve ittuk a cimbikkel a Kopi Luwak-ot, amivel az exbarátnő legszívesebben a világ túloldalára űzött volna. Nagggyon különleges volt. De innen merre tovább?! Megittuk a tutijó otthoni espressogépen csapolva a földgolyó legdrágábban vesztegetett kávéját. Van innen még lehetőség az élvezetek fokozására? Rá kellett jönni, hogy bizony van. És még csak nem is kell messzire menni érte ….

Folytatás következik ….

Related Posts

• - Egér a Marson IV.
• - A kávé illata, avagy egy átlagos kávéínyenc evolúciója VI.
• - A kávé illata, avagy egy átlagos kávéínyenc evolúciója V.
• - A kávé illata, avagy egy átlagos kávéínyenc evolúciója IV.