22 okt 2012 | Nincs hozzászólás | posted by glaczko | in egyéb
Húszas éveim végéig voltaképp nem ittam kávét egyáltalán. Kölökként szüleim aranyszegélyes presszókávés üvegpohárkájából kanalaztam ki a kávézaccba ragadt kristálycukor-maradványt. Ennyi.
Aztán elrohant 20 év, és megismerkedtem az exbarátnőmmel. Igen, azóta ő az én feleségem. Azt nem állítanám, hogy rászoktatott a kávéra, de … hát igen, ő kávézott. Gondoltam, annyit nem árthat a dolog, hogy emiatt hagyjuk a csajt futni, így csapódtam. Kotyogtunk lelkesen a panelban mindenféle szofisztikált metódusok nélkül, borogattuk a löttybe a temérdek cukrot és tejszínt/”tejport”. Nem röhögni! Tudom, szerény kezdetek. Voltaképp akár progresszívnek is titulálhatnám magunkat, hiszen nem aluöntvény, hanem rozsdamentes “készülékkel” hódultunk az új szenvedélynek.
Egy idő után elkezdtünk válogatni a kávék között. Egy aromásított, őrölt arabikánál kötöttünk ki (egy azóta eltűnt/eladott magyar gyártótól), vadító kék csomagolásban. Bűn drága volt, de évekig azt és csak azt kotyogtuk. Szenzációs volt az illata.
Aztán egyszer betévedtem az egyik francia (azóta eltűnt/eladott) szupermarket kávés sorába, és elkezdtem nézegetni az őrölt téglákat. Valamelyik digó gyártóét leemeltem a polcról és onnantól teszteltük őket. Hasonlítgattuk egyiket a másikkal. Semmi lojalitás, a választék akkora volt, hogy nem kellett (volna) kétszer ugyanazt a márkát fogyasztanunk fél éven belül. De már volt néhány kedvencünk. Persze kotyogóval nyomtuk még mindig.
Aztán elkezdtem kávézgatni a munkahelyen is. Szarvasi elektromos, karos, robbanós kávéfőzővel. Amennyire sokan használták, annyira kevesen törődtek vele. Pontosan. Így persze nem csoda, ha ezt ő jól időzített pokolgépszerű robbanásokkal “hálálta” meg. Minden egyes kávéfőzés felért öt bunjee jumping ugrással. Rengeteg tejszín, egyre kevesebb cukor. Minden 20. főzésnél detonáció és fél órás kávé- és üvegszilánksepregetés. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok képes megemészteni azt a temérdek zsírt, amit a tejszínnel beviszek a szervezetembe. Jött a tejkorszak.
Hallottam vagy olvastam a Kopi Luwak-ról? Mindegy. Rámjött a kávésznobéria, és úgy gondoltam 2 hasonlóan sznob/kíváncsi (alternatív) cimborával , hogy ki KELL próbáljuk. Hármasban dobtuk össze 100g (!!!) árát. Ebay. Egyenest Indonéziából. Díszdoboz, díszzacskó, díszcsésze, certifikát és ja, egy kevés kávé is volt benne. Amikor a földgolyó túloldalán feladták a küldeményt, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy nyugdíjba küldöm a kiszolgált kotyogóst. Elkezdtem otthoni presszógépet keresni. 3-4 nap alatt találtam a vaterán egy alig használtat. Óriási szerencsém volt. Ha hónapokat olvasgattam volna utána, akkor is ezt a készüléket kellett volna megvegyem. Vártam a magot, közben olvasgattam. Valami “szélhámos” azt találta leírni egy kávéaddikt fórumon, hogy a presszógép szép dísze lehet egy háztartásnak (de nem több), ha nincs hozzá tisztességes őrlője az emberfiának, amire – persze tisztessége válogatja – de közel a presszógépbe invesztált összeget lehet elpaskolni. Hurrá! Irány (az azóta már természetesen megszűnt/csődbement) elektro nagyáruház. Ott, mivel a kutya sem kereste, egy néhány éves bemutató modellt vettem meg féláron. Ő volt az egyetlen egy darab. Mindezt egy nappal a Kopi Luwak szállítmány megérkezése előtt. Összelőni a szettet természetesen semmi esélyem nem volt, arról nem is beszélve, hogy ennek szükségessége meg sem fordult a fejemben :-).
Másnap vallásos áhitattal, hümmögve ittuk a cimbikkel a Kopi Luwak-ot, amivel az exbarátnő legszívesebben a világ túloldalára űzött volna. Nagggyon különleges volt. De innen merre tovább?! Megittuk a tutijó otthoni espressogépen csapolva a földgolyó legdrágábban vesztegetett kávéját. Van innen még lehetőség az élvezetek fokozására? Rá kellett jönni, hogy bizony van. És még csak nem is kell messzire menni érte ….
Folytatás következik ….